Erasmus+ "Menő iskola"

Évek óta kacérkodtam a gondolattal, hogy valamilyen Erasmus-os pályázat keretében eljuthassak Máltára. Mégiscsak egy mediterrán szigetország! Pálmafák, tenger, napsütés… Hát most sikerült. 2021. június 28-tól két teljes hetet tölthettem e kedves országban az Erasmus+ 2019-1-HU01-KA101-060839 projekt jóvoltából. Igaz, nem minden olyan volt, amilyennek álmodtam. A napsütés például kicsit túl erősnek bizonyult. A helyi lakosok számára is rendkívüli hőhullám kellős közepén érkeztem, árnyékban is 40-45 fok volt napokon át.

Mint minden országnak, Máltának is vannak ámulatba ejtő kincsei. Ilyen volt számomra az egyik képen látható „Blue Grotto”, ami tulajdonképpen tengeri barlangok együttese. Nagy örömömre egy kis motorcsónakkal meg is lehetett őket közelíteni. Ám Máltának is vannak „sötét oldalai”, s nem bánom, hogy ezeket is láthattam – a part menti területeken sok az építkezés, nagy a zsúfoltság, hatalmas a forgalom, a por. Kerékpárral nem is közlekednek az emberek, életveszélyes lenne. Persze nem mindenhol nagy a népsűrűség. Málta tulajdonképpen három szigetből áll, ezek közül a legkisebbnek, Comino-nak például jelenleg két (!) lakosa van – igen csendes, nyugodt hely.

Máltára valójában azzal a céllal mentem, hogy angol nyelvtudásomat, azon belül is elsősorban a beszédkészségemet fejlesszem. Hallgathatok itthon angol nyelvű műsorokat, olvashatok angol könyveket, a beszédkészség fejlesztéséhez beszélni kell! Nagy örömömre a két hét alatt nem volt körülöttem senki, aki magyarul beszélt volna hozzám, így kedvemre használhattam az angolt. Egy családnál szálltam meg, ahol az anyuka és a 11 éves lánya is nagyon sokat beszélgettek velem. Közelről láthattam-hallhattam, milyen egy kétnyelvű család. Máltán ugyanis szinte mindenki kicsi korától fogva egyszerre tanulja a máltai és az angol nyelvet.

Sokat fejlődtem a két hét alatt. Ami pedig a legmeglepőbb volt számomra, hogy ehhez tényleg nem kellett más, mint beszélni, beszélni és beszélni. A nyelviskolában sem használtunk semmiféle okostáblát, interaktív segédanyagot, szakértők által összeállított feladatlapokat – pedig minden meglett volna hozzá. A beszédfejlődéshez azonban úgy tűnik, más kell, és e tekintetben a tanárok igen ügyesek voltak. Egyrészt megteremtették a megfelelő légkört, hogy merjünk beszélni, másrészt olyan témákat, helyzeteket hoztak elénk, amivel elérték, hogy akarjunk beszélni. Az eredményt saját csoporttársaimon láttam, így nincs okom kételkedni abban, hogy én is így tanítsak itthon.

Gulyásné Auffenberg Noémi

Július közepén Kerekesné Dócs Nikoletta tanárnővel hat napos nemzetközi továbbképzésen vettünk részt a finnországi Joensuu városban. Mivel szerettük volna kicsit jobban megismerni ezt a távoli országot, úgy szerveztük az utazást, hogy a képzés előtt és utána is volt egy-egy ráadás napunk. Volt is mit látni és felfedezni, sok-sok élményt gyűjtöttünk a sokak számára vonzó Skandináv életszínvonalról, a modernségről, a környezetvédelemről és a sikerességéről közismert finn iskolarendszerről. A kurzusunk éppen ennek az oktatási rendszernek a megismeréséről szólt, a címe: „Hogyan előzhető meg az iskolai lemorzsolódás – a finn út”. A továbbképzés szervezője az egyik helyi iskola igazgatója, aki a csoportunknak lehetővé tette, hogy körbejárjuk, megismerjük a város és a környék néhány többi iskoláját is. Irigykedve léptünk be egy-egy tanterembe, tanári szobába, tornaterembe, melyek minden igényt és kényelmet kielégítő modern felszereléssel rendelkeznek. A tanulók megkapnak minden elképzelhető tárgyi és szakemberi segítséget, ha valamilyen nehézséggel küzdenek. Minden eszköz rendelkezésükre áll, ha a tehetségüket szeretnék kibontakoztatni zenei, sport vagy éppen a virtuális valóság alapú filmek készítése területén – mindezt teljesen ingyen, pontosabban az adófizetők pénzén. A képzésen kiderült, hogy Finnországban a tanári hivatás nagyon nagyra becsült szakma, csak a legjobbak jutnak be a tanárképzőkbe, és többszörös túljelentkezés van egy-egy megüresedett tanári állásra. Az iskolák nagyfokú önállósággal rendelkeznek, jellemzően az önkormányzatok építik és működtetik az intézményeket. Minimális adminisztrációs terhet kell viselniük, a tanfelügyelet rendszere gyakorlatilag megszűnt Finnországban. Az iskolák között nincs jelentős eltérés színvonalban vagy felszereltségben – így kizárt a gettósodás, de elitiskolává sem válnak egyes intézmények. Ebből következik, hogy minden finn gyerek számára az a legjobb iskola, amelyik legközelebb van az otthonához.

Érdemes megjegyezni, hogy minden finn gyereket megtanítanak sütni, főzni, mosni, varrni, műhelyben fával és fémmel dolgozni. Az iskola épületében zokniban járnak-kelnek, hosszú óraközi szüneteiket a szabadban töltik a leghidegebb időben is. Sokat tanulnak projektek tervezésével és kivitelezésével. Nincs egységes tanterv, ugyanakkor a tanulmányaikat központi vizsgákkal zárják. A finn nyelven kívül svédül és angolul tanulnak a diákok.

A továbbképzés hasznos óráin kívül volt alkalmunk ellátogatni egy eperültetvényre, rénszarvas és husky kutyás farmra, kirándultunk a Balti-ősföldet káprázatos szépségű tájjal ötvöző Koli Nemzeti Parkba, és még a helyi tóban is fürödtünk a szokatlanul meleg finn nyárban. Éjszakai csillagos égboltot a „fehér éjszakáknak” köszönhetően nem láthattunk, az éjjeli órák idején olyan világos volt, mint hazánk nyári estéin 8-9 óra körül.

Hazajövetelünk előtt egy teljes napot Helsinkiben töltöttünk, ahol érződött a mögöttünk hagyott Joensuu csendes és vidékies hangulatának ellentéte: a főváros utcái telítettek, élete mozgalmas, mindenhol elektromos rollerrel száguldó emberek cikáznak, a házak méltóságteljesek és nagyok, az utcák néhol dombra vezetnek, a járda és az úttest leginkább helyben bányászott színes gránit kőből van kirakva. Felkerestük a legnevezetesebb helyeket, épületeket, mint a kikötői piacteret (Kauppatori), az ortodox székesegyházat (Uspenski katedrális), az evangélikus székesegyházat (Tuomiokirkko), az új városi könyvtárat (Oodi), a parlamentet, és Alvar Aalto Finnlandia Házát (koncert és rendezvényközpont). A késő délutáni időszakot kihasználva még tettem egy nagyobb futó kört az Olimpiai parkig és felkerestem a híres zeneszerző, Jan Sibelius emlékművét is. Elég fáradtan értem vissza, de az esti fürdőzést nem hagyhattuk ki, és igazán jólesett a felfrissülés a nem túl sós vizű Finn-öbölben.

A rengeteg tapasztalat és élmény, amivel Finnországban gazdagodtunk, szétfeszíti ennek a beszámolónak a kereteit, ezért az október 15-i Erasmus Napon szeretnénk élőszóban minden érdeklődő szülővel, tanár kollégával és persze tanulóval is megosztani, amit volt szerencsék látni és hallani.

Gulyás Attila