A SZIGNUM vendége volt Böjte atya

"Én csak azt akarom megmutatni, hogy jót tenni másokkal jó dolog"

 

Beszélgetés Böjte Csaba atyával

 

Ahová csak megy, óriási hatással van a környezetére. Hiteles ember, akit csak nyitott szívvel tud hallgatni az ember. Jó mellette csöndben lenni, és csupán figyelni arra, amit mond. Olyan fajta önzetlenségről tesz tanúságot, amely megmozgat mindenkit, és adakozásra buzdít. A sok földi nyomorúságban csillant meg valami mélységesen tisztát és igazat. Reményt, otthont, könnyes-vidám tekinteteket varázsol gyerekek, felnőttek arcára. Azt mondja, nem tesz semmi különöset, pedig a mindent cselekszi. Böjte Csaba atya, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány megálmodója volt vendége a SZIGNUM-nak.
- Atya, hogyan éli meg a mindennapjaiban azt, hogy Ön egy karizmatikus személyiség?
- Én nem látok ebben semmi rendkívülit. Azt gondolom, mindig vannak gondok, problémák, amiket meg kell oldani. Egy orvosnak a gyógyítás a dolga, egy papé meg a társadalom, a családok bajainak orvoslása, szeretettel-jósággal. Hozzám azoknak az embereknek a kérései jutnak el, akik nem tudják felvállalni a gyermekük nevelését, ezért ezt a funkciót próbálom átvállalni a munkatársaimmal együtt olyan mértékben, amennyire azt az adott helyzet kívánja.
- Ezt a hivatást kegyelemként éli meg az életében?
- Olyan szép az a szentírási rész, amelyben a Szűzanya a kis Jézussal bemegy a jeruzsálemi templomba, s a bejáratnál találkoznak az agg Simeonnal és a próféta asszonnyal. Ott mondják meg Máriának, milyen nehéz utat választott, s tőr fogja majd átjárni a szívét. Ennek ellenére Ő odamegy az oltárhoz, és megköszöni azt a feladatot, hogy Jézust felnevelheti. Felvállalja a szolgálatot. Így érzek én is. Az elején, mikor nagyon nehéz volt a munkám, s úgy éreztem, se erőm, se pénzem, nincs semmim ehhez az úthoz, ültem a kápolnában és épp az előbbi szentírási szöveget olvastam. Letérdeltem az oltár elé, meggyújtottam két gyertyát, és hálát adtam. Akkor is, és most is úgy hiszem, hogy ez az a létra, amelyen keresztül az égbe emelkedhetek, s talán egyszer a Jóistennel egy asztalnál lehetek. Azt gondolom, mindannyiunknak így kellene a saját feladatára tekintenie. Ha valakinek zsémbes a felesége, vagy mackós a férje, akkor is arra gondoljon, ő az, akin keresztül a mennyországba juthat, a családjával együtt. Ha szolgálja szeretettel, jósággal, akkor üdvözülhet általa. Ha minden kihívásra, mint Isten által küldött hágcsóra nézünk, akkor az életünk nem kínlódás, vergődés, hanem Isten ajándéka lesz, s így könnyebb szeretni is.
- Mikor fogja azt érezni, hogy teljesítette a küldetését?
- Nemrégiben azt kérdezték tőlem, mi a célom erre az évre. Erre azt feleltem: konkurenciát teremteni. Komolyra fordítva, meg vagyok győződve arról, sem az egyház, sem az állam nem tudja megoldani a szociális kérdéseket itt a Kárpát-medencében. Igazából én csak azt szeretném megmutatni, jó dolog jónak lenni, és azt is, hogy szebb az élet, ha gyerekek vesznek körül bennünket. Nem igaz, hogy gyereket nem lehet nevelni. Akkor lesz megoldása a társadalmi problémáknak, ha mindenki ott, ahol él, lehajol a bajbajutottakhoz és segít. Szeretnék ezzel a tapasztalatommal, akit csak lehet megfertőzni. Ott, ahol vagyunk, merjük egymást néven szólítani, a másik kezét megfogni. Hiszem, ha itt Makón egy kismalacot elengednének, sokan meg akarnák fogni. Egy gyerek ennél sokkal nagyobb érték. Ha egy kutyát, cicát befogadunk, miért ne segítenénk egy bajbajutott gyereken is? Hiszem, hogy nem kerül sokkal többe. Szebb lenne a világ, ha efelé nyitnánk. Akkor érezném sikeresnek az életemet, ha elérném, hogy a családok tudatosabban forduljanak a saját gyermekük felé és a segítségre szorulók irányába is.
- Mit tapasztal, mire van igazán szüksége leginkább a gyerekeknek?
- Azt gondolom, egy gyereket külön nem lehet jól nevelni. A legnagyobb igénye mindegyiknek pajtásokra van. Emlékszem, kiskoromban, mikor az utcabéli pajtásokkal mehettem játszani, az volt a napom fénypontja. Nem az volt fontos, a mackónadrág térde szakadt e, hanem hogy együtt lehettünk. A mai gyerekek is arra vágynak, hogy társaik lehessenek.
- Atya egész élete ebben a szolgálatban telik. Ha mégis jut egy kis ideje magára, azt mivel tölti?
- Nagyon szeretek a természetben barangolni. Most, hét elején, volt egy fél napom két rohanás közt. Felmentem a Hargitára, ami hihetetlenül szép tud lenni ilyenkor ősszel, annyi szín, forma, illat van. Gyűjtöttem egy csomó gombát is. Ha sok szabadidőm lenne, mindig a természetben lennék, és elmennék remetének.
- Boldog ember?
- Igen, annak érzem magam. Ha lefekszem esténként, nem szorongok. Tudom azt, hogy jól végezni ekkora munkát nem lehet. Nagyapám mindig azt mondta: Fiam, egy százkilós disznóból nem lesz száz kiló kolbász. Tisztában vagyok vele, hogy mindent, amit elkezdtem, jól végrevinni nem lehetséges. Igazából csak egy ajtót tudok nyitni a gyerekek előtt, s utána a döntés az övék, hogyan élnek vele. A kudarcokat is csak így lehet elviselni.
- Isten áldja meg az életét és a munkáját! Köszönöm a beszélgetést!
Szabó Anita
Köszönjük dolgozóinknak, tanítványainknak és családjaiknak a felajánlott adományokat, amellyel hozzájárultak a Dévai Szent Ferenc Alapítvány jótékony céljainak támogatásához!